4. rész - az igazság

Egy hét szobafogságot kaptam. Nem fogadták el a "kitakarítottam, csak hogy nektek könnyebb legyen" szövegemet. Nem baj... Most legalább lesz időm ezen az idomár dolgon gondolkodni. Egyáltalán ki az az Ursula? Anyát nem így hívják. Tegnap a biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy van-e második neve, és ha van, akkor mi. Persze hogy nem volt. Gyanút is fogott, így a kíváncsiságomra tereltem a kérdést.
-Vajon mostantól ez a manó minden álmomban meg fog jelenni?-kérdeztem Missyhez fordulva. Ő csak halk csiripelést hallatott. Nem is vártam volna tőle többet.
-Rosie? Van szükséged valamire? -anya nyitott be hozzám.
-Nem, nincs. Köszönöm anyu! -néztem vissza rá ártatlanul.
-Hát akkor mi el is mentünk apáddal dolgozni...
-Rendben, szia anya! Jó munkát!
Anya kihátrált a szobámból, maga után becsukva az ajtót.
-Rose! -újra benyitott. -Beszélhetnénk?
-Persze! -megpaskoltam az ágyam szélét, mire anya leült.
-Tudod, ezt már rég el kellett volna mondanunk neked... -igazgatta szomorúan a ruháját. -Nem mi vagyunk a vér szerinti szüleid.
Kerekre nyitott szemekkel figyeltem anya minden egyes mozdulatát. Igazság szerint már bennem is felmerült ez a kérdés. Miért mondta volna akkor Urchin, hogy egy ismeretlen királynő lánya vagyok, akit Ursulának hívnak? Előbb-utóbb magamtól is rájöttem volna.
Anya, miután látta, hogy erre nem tudok mit reagálni, megszólalt.
-Mikor még baba voltál, valaki csöngetett. Apával mi már házasok voltunk, de sajnos nem lehetett gyerekünk. Én nyitottam ajtót azon a bizonyos éjszakán. Körülnéztem, de az ajtóban nem láttam senkit, az utcán pedig egy apró alak futott tova. Ekkor sírásra lettem figyelmes. Lenéztem, és egy picurka, díszes bölcsőt találtam a küszöbön. Tetején egy illatos cédula díszelgett. Gyorsan kézbe vettem és sietve kezdtem olvasni: "Ezennel rád és hitvesedre bízzuk Ursula hercegnő és Wayne király gyermekét. Kérlek benneteket, vigyázzatok rá úgy, mintha saját véretekből származna. 16 éves koráig neveljétek legjobb tudásotok szerint, majd adjátok vissza a királyi pár küldöttjének, hogy tanulhasson." Nem értettem a szövegből sokat, csak annyit fogtam fel, hogy valaki megajándékozott egy gyerekkel. Felvettem a bölcsőt és belenéztem. Egy zöld szemű csöppség vizslatott kíváncsian. Kiáltottam apádnak, aki szó nélkül bevitte a bölcsőt. A pirospozsgás arcodról, és mert egy rózsa volt melléd rakva, Rosette-nek neveztünk el.
A történet hallatán még jobban ledöbbentem. A manó igazat mondott. A vér szerinti szüleim Ursula és Wayne. Ahogy Ursuláról beszélt, arra következtettem, hogy meghalt. Wayne-ről semmit sem tudok.
-Rose! Jött hozzád egy küldönc, hogy tanítson téged?- anya aggódó tekintettel nézett rám.
-Ami azt illeti, igen. De álmomban.
-Mondott neked valamit?
-Igen. Azt, amit az előbb te magyaráztál el nekem.
Anya ijedtnek látszott. Sajnáltam őt. Aztán hirtelen egyszerre kitört belőlünk a sírás. Odabújtam az ölébe és együtt bőgtük ki magunkat. Mikor már csak szipogtunk, anyu mentegetőzve és szemét törölgetve ment el dolgozni. Hallottam az ajtó csapódását és siető lépteit.
 Vajon tudnám idomítani az indákat a valóságban is? Egy mód van rá, hogy kiderítsük.
Hirtelen felpattantam az ágyamról (Missy nem kis ijedtségére) és kiszaladtam a házunk elé.
Nem, itt nem lesz jó, még megláthatnak...-gondoltam, majd felszabadultan az erdőbe futottam. Egy kicsiny tisztásnál meg is álltam. Tökéletes.
Kerestem egy fiatal hajtást, majd megpróbáltam hasonló mozdulatokat ejteni, mint az álmomban. Behunytam a szemem, kinyújtottam kezeimet, s utánoztam a mozdulatsort. Ismét éreztem az élő indát. Ebben a pillanatban hirtelen magam mellé zártam a kezem. A csíra helyén most egy gyönyörű nárcisz legeltette virágait a napfényben. Ekkor egy hangot hallottam magam mögül.
-Nagyon szép! Gratulálok! Eddig még egyetlen tanítványomnak se sikerült egyből elsajátítania ezt a mozdulatsort ilyen hamar.