Parányi
tavunknál gyakoroltam az idomítást, mikor hangot hallottam a hátam mögül.
-Ezaz!
Egyre ügyesebb leszel!
Megfordultam.
Ahogy sejtettem! Austin szegezte rám
fekete szemét.
-Neked
ez a szokásod? –mosolyogtam – Odaállsz valaki mögé, nézed egy ideig, -kihasználva
azt, hogy nem vett észre- aztán megszólalsz? Le is gyilkolhattalak volna!
-Nem
tagadom, mostanában ezt szoktam csinálni, szeretem látni az ijedtségtől
összerezzenő testeket. –nevetett- És a mesteredet nem mernéd legyilkolni, mert
akkor nem lenne kitől tanulnod!
-Azt te
csak hiszed! –nyújtottam nyelvet, majd elismételtem az indanövesztő
mozdulatsort (a lehető leggyorsabban) egy hozzá nagyon közel álló indát
megcélozva. Tervem sikerült. Az inda, benőve Austint, nagy fává cseperedett.
Fuldokoltam a nevetéstől.
-Most
boldog vagy? –a tanárom is nevetett, azzal egy számomra ismeretlen mozdulattal
kiszabadította magát és újabb mozdulatsort téve indaketrecbe zárt engem.
-Héééé!
Nem szegtem meg a törvényt! –próbáltam ártatlan arcot vágni, de nem nagyon
ment.
-Dehogynem!
Packáztál a tanároddal! –Austin arca szigorú volt, de szemében csillogott a
boldogság.
-Elnézését
kérem tanárbácsi! Meg tetszik bocsájtani? –cincogtam kisgyerek hangon, mire a
tanító kétrét görnyedve nevetni kezdett. –Na! De most tényleg! Szabadíts ki!
–mosolyogtam. Nem mozdult. –Hát jó! Akkor én fogok magamtól kijutni innen! -
bizonygattam, majd megejtettem a zsugorító mozdulatsort, melynek során az
indákból mag lett. Austin még mindig nevetett, így azt sem vette észre, mikor
két maroknyi magot felmarkoltam. Odasprinteltem hozzá és a nyakába zúdítottam az összes termést. Ő felugrott, hogy kirázza pólójából a magokat és mivel
a nadrágjába is ment, fél lábon ugrált, belém kapaszkodva. Ez nem is lett volna
olyan nagy baj, ámde elveszítettem az egyensúlyomat és rázuhantam. Austin velem
együtt a földre esett.
-Ugye
nincs semmi bajod? –kérdeztem megijedve.
-Azon
kívül, hogy még az alsógatyám is tele van maggal, nincs. –mosolygott rám.
Elnevettem
magam. A hajam függönyként lógott arcunk köré. Egy darabig csak figyeltük
egymást. Néztem Austin arcvonásait, telt ajkát, határozott orrát, nagy szemét,
hosszú szempilláit. És egyszer csak megtörtént. Szinte egyszerre kezdtünk
el egymás felé hajolni. Austin ajkai gyengéden az enyéimhez értek. Beletúrt a
hajamba, szájunk összefonódott. Ilyet még sose éreztem. Bizsergett az egész
testem, szerettem volna örökké ebben a pillanatban élni. Aztán egyszer csak Austin
eltolt magától és a szemembe nézett.
-Mostál
te fogat manapság? –vigyorodott el.
-Te gazfickó! -játékosan megpofoztam.
Ekkor
Austin magához húzott és újra megcsókolt. Ez a csók azonban
szenvedélyesebb volt.
-Ki vagy
te Rosette Pole? Semmit sem tudok rólad. –mormogott hajam illatát beszívva.
-Pont
ugyanezt kérdezhetném tőled én is. –mondtam, miközben felültem.
-Holnap
találkozunk! –Austin már fel is ugrott, ezeket a szavakat mosolyogva mondta. –És
ne felejtsd el gyakorolni a fakicsinyítést! –kacsintott, majd eltűnt az
erdőben.
Magamban
vigyorogva hozzátettem: Igenis, főnök!
***
Mire Rosette szülei hazaértek, mindent rendben találtak házukban. Vacsora készen, megterítve, Missy megetetve. Kislányuk egyenletesen szuszog a szobájában. Adtak egy puszit nyugodt arcára, majd ők is elmentek aludni.
Juuuj valaki nagyon szerelmes ;) amúgy nagyon jó lett!! :)
VálaszTörlésSzia!
VálaszTörlésElkészült a kritikád :)
http://summerlovedesignnoncsi.blogspot.hu/2014/06/kritika-12-13-14.html