7. rész - a tóparton

Parányi tavunknál gyakoroltam az idomítást, mikor hangot hallottam a hátam mögül.

-Ezaz! Egyre ügyesebb leszel!

Megfordultam. Ahogy sejtettem! Austin szegezte rám fekete szemét.

-Neked ez a szokásod? –mosolyogtam – Odaállsz valaki mögé, nézed egy ideig, -kihasználva azt, hogy nem vett észre- aztán megszólalsz? Le is gyilkolhattalak volna!

-Nem tagadom, mostanában ezt szoktam csinálni, szeretem látni az ijedtségtől összerezzenő testeket. –nevetett- És a mesteredet nem mernéd legyilkolni, mert akkor nem lenne kitől tanulnod!

-Azt te csak hiszed! –nyújtottam nyelvet, majd elismételtem az indanövesztő mozdulatsort (a lehető leggyorsabban) egy hozzá nagyon közel álló indát megcélozva. Tervem sikerült. Az inda, benőve Austint, nagy fává cseperedett. Fuldokoltam a nevetéstől.

-Most boldog vagy? –a tanárom is nevetett, azzal egy számomra ismeretlen mozdulattal kiszabadította magát és újabb mozdulatsort téve indaketrecbe zárt engem.

-Héééé! Nem szegtem meg a törvényt! –próbáltam ártatlan arcot vágni, de nem nagyon ment.

-Dehogynem! Packáztál a tanároddal! –Austin arca szigorú volt, de szemében csillogott a boldogság.

-Elnézését kérem tanárbácsi! Meg tetszik bocsájtani? –cincogtam kisgyerek hangon, mire a tanító kétrét görnyedve nevetni kezdett. –Na! De most tényleg! Szabadíts ki! –mosolyogtam. Nem mozdult. –Hát jó! Akkor én fogok magamtól kijutni innen! - bizonygattam, majd megejtettem a zsugorító mozdulatsort, melynek során az indákból mag lett. Austin még mindig nevetett, így azt sem vette észre, mikor két maroknyi magot felmarkoltam. Odasprinteltem hozzá és a nyakába zúdítottam az összes termést. Ő felugrott, hogy kirázza pólójából a magokat és mivel a nadrágjába is ment, fél lábon ugrált, belém kapaszkodva. Ez nem is lett volna olyan nagy baj, ámde elveszítettem az egyensúlyomat és rázuhantam. Austin velem együtt a földre esett.

-Ugye nincs semmi bajod? –kérdeztem megijedve.

-Azon kívül, hogy még az alsógatyám is tele van maggal, nincs. –mosolygott rám.

Elnevettem magam. A hajam függönyként lógott arcunk köré. Egy darabig csak figyeltük egymást. Néztem Austin arcvonásait, telt ajkát, határozott orrát, nagy szemét, hosszú szempilláit. És egyszer csak megtörtént. Szinte egyszerre kezdtünk el egymás felé hajolni. Austin ajkai gyengéden az enyéimhez értek. Beletúrt a hajamba, szájunk összefonódott. Ilyet még sose éreztem. Bizsergett az egész testem, szerettem volna örökké ebben a pillanatban élni. Aztán egyszer csak Austin eltolt magától és a szemembe nézett.

-Mostál te fogat manapság? –vigyorodott el.

-Te gazfickó! -játékosan megpofoztam.

Ekkor Austin magához húzott és újra megcsókolt. Ez a csók azonban szenvedélyesebb volt.

-Ki vagy te Rosette Pole? Semmit sem tudok rólad. –mormogott hajam illatát beszívva.

-Pont ugyanezt kérdezhetném tőled én is. –mondtam, miközben felültem.

-Holnap találkozunk! –Austin már fel is ugrott, ezeket a szavakat mosolyogva mondta. –És ne felejtsd el gyakorolni a fakicsinyítést! –kacsintott, majd eltűnt az erdőben.

Magamban vigyorogva hozzátettem: Igenis, főnök!

***

Mire Rosette szülei hazaértek, mindent rendben találtak házukban. Vacsora készen, megterítve, Missy megetetve. Kislányuk egyenletesen szuszog a szobájában. Adtak egy puszit nyugodt arcára, majd ők is elmentek aludni.