15. rész - kötelék

Egy sötét folyosón sétálok. Nyugtalanít, hogy nem érzem a természet jelenlétét. Körbenézek. Mellettem jobbra egy ajtót pillantok meg. Gondolkozás nélkül elindulok felé, hogy kiszabadulhassak a folyosó szorongató ürességéből. Nagy meglepetésemre félig nyitva van. Benyitok, és egyből hátrahőkölök. 

A folyosó eltűnt, helyette most mintha egy palota báltermébe csöppentem volna. Körülöttem gyönyörű ruhákban boldog emberek táncolnak. A levegőbe parfüm, izzadság és étel illat vegyül. Legszívesebben elengedném magam és sodródnék az árral, de tudom, hogy nem lehet. 

Közvetlenül mellettem egy fiatal pár táncol. Olyan boldogság sugárzik róluk, amilyet még nem láttam ember arcán. Szeretik egymást.

Nagy önuralom kellett ahhoz, hogy ne sírjam el magam. Milyen nagy szeretetben élnek itt, minden vágyuk teljesül, míg a világ másik részén háború dúl és nincs szórakozás. Egy cseppnyi béke sem. 

A zenészek eljátsszák a dal utolsó ütemeit, majd a táncolók meghajolnak és elsietnek felfrissíteni magukat. De a pár, akit kiszemeltem magamnak, nem mozdul. Szívükben még tart a dallam. 

A nő gyönyörű. Pirospozsgás arca, hollófekete haja és cseresznyepiros ajka egyszerűen elbűvölő. A férfire pillantok.

Neki szőke haja és élénkzöld szeme van. Na álljunk meg csak egy pillanatra. De hisz ő az apám, a király! Csak fiatalabb változatban. Itt a zsír helyett izom borítja testét, egyáltalán nem látszik fáradtnak. Sőt, inkább túl fürge.

A kábult felismeréstől nyitott szájjal fordulok a szolga felé, aki eközben lépett apáékhoz.

-Ursula királyné! A kicsik sírnak és a dada nem tudja megnyugtatni őket... Kérem megpróbálná?

-Persze, Robert - mosolyog az inasra.

Robert tisztelettudóan meghajol és elsiet. A királyné bókol apának, majd bocsánatkérően elsiet az inas után. 

-Ursula, várj! Ne menjek veled? -kiált utána apa.

-Ne fáradj, kedvesem. A vendégeknek szüksége van a királyra. 

Wayne bólint, de tekintetében látni az aggodalmat. Pillantásával addig kíséri feleségét, amíg teljesen el nem tűnik a folyosók labirintusában.

Gondolkodás nélkül az anyám után megyek. Lehet, hogy félrehallottam, de Robert mintha azt mondta volna, hogy a "kicsik". Tudtommal nekem nincs testvérem...

A folyosó fala tele van gyönyörűszép festményekkel. Azokat vizsgálgatom, hogy eltereljem a gondolataimat. Az elsőn egy dús, fekete hajú nő áll hófehér ruhában -gondolom Ursula- , jobbján az apámmal, aki jelvényekkel díszített öltönyben áll. Mindkettejük arcán az a vigyor, melyet a bálon már láthattam. A következő képen is a szüleim állnak: anya kezeiben egy-egy csecsemő, apa hátulról öleli át a családját, meghatottan mosolyog le anyára, aki boldogan néz a kicsikre.

Tekintetem elszakad a festményekről, mert Ursuláékat követve jobbra fordulunk be egy mellékfolyosón. A végén egy ajtó körvonala rajzolódik ki előttem. Az inas benyit, utat engedve a királynénak és nekem, majd becsukva azt, kint marad. 

A fényes, aranyos kis szobában két bölcső: egy rózsaszín és egy mélykék. A babák, akiknek tényleg valami nagy bajuk akadhat, eszeveszetten bömbölnek. 

Ursulára nézek: a bölcsők közé sétál, és ránéz gyermekeire. 

-Rosette! -a nevem hallatán automatikusan összerezzenek- Mi baj kicsim? Te nem szoktál sírni... 

Ursula gyengéden megsimogatja a babakori énem homlokát, majd a fiúhoz fordul.

-Sssss! Devin, nyugodj meg! Nincs semmi baj, itt vagyok. 

Hangja olyan bársonyos, mint egy lágy fuvallat, mégsem hagyja abba a sírást egyik csecsemő sem. 

-Biztos az időjárás az oka...-motyog magában Ursula. Ekkor pillantja meg, hogy nyitva van az ablak. Gyorsan odamegy, kinéz rajta, majd megborzongva becsukja azt. 

Előbb veszem észre mint ő. Egy férfi sétál elő az árnyékból. Repedezett száját gúnyos mosolyra húzza, kezében kés villan.

-Nocsak, nocsak. Sírnak a kicsik, felség? Akarja hogy lecsitítsam őket? -hangja mint a tányéron végighúzott kés.

Ursula arca rezzenéstelen marad.

-Mi kéne Sebastian?

-A hasad, meg a varázserőd. 

-És mégis mit fogsz kezdeni a varázserőmmel? -tette karba a kezét.

-Jótékony célokra fogom használni. 

-Mint például amikor otthagytad a nevelőszüleidet és elárultad őket? Ilyen jótékonyságra gondolsz? 

-Úgy éreztem, nem tartozom hozzátok, nővérkém. És milyen igazam is volt... -sétálva tette meg a távolságot közte és a bölcső között. Devin állához emelte tőrét. -Hogy van a keresztfiam?

-Jól, amíg távoltartod magad tőle -Ursula szeme lángokat szórt. -Hányan vagytok?

-Nem kell azt nekem megmondanom, te is tudod.

A királyné habozva lehunyta a szemét. Szája megremegett, szemei felpattantak.

-Mit kérsz cserébe?

-Téged. 

-Megígéred, hogy nem esik bántódásuk legalább húsz évig? 

-Meg, ha velem jössz. Noah már hiányol.

-Látnom kell, hogy nem bántod őket -kövér könnycseppek érik a padlót.

-Lesz időd.

Ursula az ikrekre pillant, majd odaballag -először Devinhez, aztán Rosette-hez-. Megszorítja kisfia kezét, a fülébe szavakat suttog: "Óvd". Lányát magához öleli, füléhez hajol: "Harcolj". Odasétál az idegen férfihoz majd megfogja a kezét.

-Én szerettelek, Sebastian.

***

-Rossi! Rossi kelj fel, még felhívod magunkra a figyelmet... Rossi!

Homály, majd egy gyönyörű szarvas feje jelenik meg előttem. Dawney gesztenyebarna szeme aggódóan csillog. 
-Minden rendben, Rossi? Sikoltoztál és ketrecbe zártad saját magad.
Most veszem csak észre, hogy Dawney-t egy vaskos indaketrec választja el tőlem. Bosszúsan intek, és a rácsok visszabújnak a földbe. 
-Bocsánat Daw, csak rosszat álmodtam.
-Azt észrevettem már egy jó ideje... Mit álmodtál? Utánunk jönnek?
Időközben a szarvas mindent megtudott az életemről, így nem volt újdonság neki, mikor idomítottam, vagy esetleg az álmában sétafikáltam.  
-Nem, nem jönnek utánunk, viszont kiderült hogy van egy testvérem -érzések tömkelege zúdul rám, mikor visszagondolok az álomra.
-Ebből most egy szót sem értek, úgyhogy most szépen magyarázz el mindent.
Dawney szépen nyugodtan letelepedik mellém és a fejét a combomra hajtva várakozóan rám néz. Miközben egy faszobrocskát idomítok figyelmesen hallgatja az álom részletes leírását. Mikor a végére érek csak bólint és feláll.
-Oda kell érnünk a palotába. Valamit csak tud mondani a testvéredről a király.
Hálás vagyok a szarvas néma beletörődésének. Feltápászkodom a földről és a nyakát megfogva a hátára húzódzkodok. 

Hajnalra a kastélyhoz érünk. A bejárat előtt két katona strázsál. A bal oldali alszik, a másik figyeli a napkeltét. Dawney tanácstalanul rám néz. 
-Elintézem, csak ne lepődj meg.
Leszállok a szarvas hátáról és mellettem vele a kapuhoz sétálok. A jobb oldali őr megböki a társát, mire az "Nem én voltam!" -ot kiálltva feleszmél. 
-Jó reggelt! Mi szél hozta önt ide ilyen korán?
-Jó reggelt! A királlyal szeretnék beszélni. Ez a szarvas beszökött a telkemre és lelegelte a veteményeskertemet -itt Dawney ijedten rám néz, majd megértve szándékom elismerően bólint.
-Elnézést kisasszony, de ilyen korai órában a király nem fogad alattvalókat. 
-Kérem, csak a nevem jelentsék be neki. Biztosra veszem, hogy meggondolja magát.
Az őrök fejüket vakargatva összenéznek, majd az egyik megkérdezi:
-Mi is az ön neve kisasszony?
-Rosette Pole.
A talpraesettebb magához int egy inast és a fülébe súgja a nevem. Az inas elszalad.
-Kérjük türelmét, Miss Pole.
-Szép volt, Rosé. -hallom meg Daw hangját a fejemben.
-Köszönöm. Jövök neked eggyel.
Az inas megizzadva ér vissza.
-Őfelsége a trónteremben várja látogatóját.
-Köszönöm.
Intek Dawnak hogy jöjjön, és besétálok a kapun.
-Várjon hölgyem! A szarvast nem viheti a király közelébe. -kiállt utánam az egyik őr.
Ekkor a földből gyökerek nyúlnak ki és az őrök lábaira tekerednek. 
-Sajnálom, de most beviszem.
Hátra se nézve megyek tovább -Dawney-val a nyomomban- a trónterem felé.  

-Szia apa! -mosolygok kimerült és aggódó arcára.

-Minden rendben, Rosette? Nem esett bajod? -szalad oda hozzám. -És mit keres itt egy szarvas? 

-Semmi bajom, ő itt Dawney. Segít nekem. Viszont nincs minden rendben.

Elmesélek mindent, amit az elmúlt két napban átéltem, majd apa szemébe nézve a lényegre térek.

-Az őrök legyenek felkészülve, a városlakókat helyezd biztonságba. Képezz ki minél több 18 éven felüli lakót, erősítsd meg a vár védvonalát. A nevelőszüleimet ki kell szabadítanunk. Biztos vagyok benne, hogy vannak még idomárok a környéken, kérlek adj útleírást és megkeresem őket. 

-Annyira hasonlítasz anyádra -smaragdzöld szeme kissé elhomályosodik. -Mindent meg fogok tenni. 

Csenget egy katonának, és kiadja a parancsokat. Mikor az elsiet, tétovázva apára nézek.

-Szeretném, ha mindent elmondanál Devinről.

A király arca hirtelen átalakul. A szigorúan parancsoló tekintet helyét először döbbenet, majd mélységes szomorúság veszi át.

-Honnan tudsz te erről? 

Nem akarom, hogy az eddiginél is jobban kelljen aggódnia miattam, így az álmot inkább nem említem.

-A palota tele van képekkel. 

-És a nevét honnan tudod?

-Rákérdeztem az egyik inasnál.

Apa a szemöldökét ráncolja, de végül megadja magát.

-Devin az ikertestvéred. Öt perccel előtted született. Ursula mélykék szemét és az én szőke hajam örökölte. Mikor téged elrejtettelek, őt is magammal vittem. Végig a kezedet fogta, úgy kellett titeket szétválasztani. Amint nem érzékelte a jelenlétedet, elkezdett sírni. Valahogy nem akart elengedni, hiába vittem vissza a kastélyba, nem nyugodott. Egész éjjel sírt. Tudtam hogy ez így nem mehet tovább, így elvittem egy kuruzslóhoz, kinek varázserejéről ódákat zengtek. Rosette, kérlek ülj le.

-Semmi szükség rá, apa.

-Ülj le!

Megvonom a vállam és lehuppanok egy fal melletti székre.

-Ez a varázsló Devint ...jégmadárrá változtatta.

Szemem előtt fekete pöttyök, egyre szaporodnak, a fülem elkezd búgni. Apa segélykiálltását már csak visszhangként hallom.

Kritika #2

Sziasztok! :)
Megérkezett a második kritika is, aminek elképesztően örülök, és köszönöm Áginak azt a kedves biztatást és dicséretet, amit a bejegyzésében olvashattam.
Ezt a kritikát itt találhatjátok.
Hamarosan érkezik a 15. rész!
Köszönök nektek mindent, amit meg lehet köszönni azért, amit velem és a bloggal tesztek!
Zita

Kritikák

Kritika #1
Kritika #2

Kritika #1

Üdv kedves Olvasók! :)

A napokban készült egy kritika a blogról, amit ITT meg is nézhettek.

Köszönöm a kedves biztatást a kritika írójának! ^.^

Szeretlek titeket, 

Zita

14. rész - segítség érkezik

Futni, futni, futni, sírni. Ezeket szeretném. Ehelyett egyenletesen lépkedek egy csapatnyi zombi között, akiknek célja az én megölésem.

Fel sem tudom fogni, mi történt velem egy délelőtt. Elárult az, akit szeretek és ráadásul még Urchin is! Akikről egy cseppet sem feltételeztem volna ilyesmit. Olyan érzésem van, mintha jó erősen arcon csaptak volna. Egy árva könnycseppet törlök le a szemem sarkából. És a szüleimet még nem is említettem. Egy poros kis kunyhóban próbálnak boldogulni a derekukhoz szorított kötéllel. Csak remélni tudom, hogy Austin nem csinált belőlük is zombit, úgy, mint ezekből az ártatlan emberekből. Belegondolok. Mi lenne, ha egy nap a kertben sétálgatnék, és pont akkor elkezdenék irányítani a cselekedeteimet? Úgy érezném, mintha semmi sem történt volna: pár perccel később is a kertben sétálgatnék. És utána kiderülne, hogy embereket gyilkoltam. 

Ha ilyen rossz oldala is van az idomításnak, inkább nem szeretnék idomár lenni.

Mögöttünk Austin lehunyt szemmel sétál sereghajtóként. Nem ütközik bele semmibe, még csak el sem botlik. Tudja jól, mi hol van.

-Nagyon messzire menekülhetett... -mormogja néha.

Úgy bevágnék neki egyet, hogy soha többé nem kéne látnom azt a tökéletesen szép arcát. 

Kihasznált. Nem érez és nem is érzett irántam semmit. Legfeljebb egy szemernyi kis gyűlöletet és sajnálatot, szánalmat. Igen, ez a jó szó: szánalom. Tudta hogy ez lesz a vége. Butának és felszínesnek hitt. Mondjuk igaz. Felszínes vagyok! Nem is ismertem! Csak megláttam és puff. Szerelem. De ez nem szerelem. Nem igaz szerelem. Csak örültem neki, hogy végre van valaki, akivel együttlehetek, akiben megbízhatok, akivel közös titkaim vannak. És megbíztam benne, azt hittem, ő az. A nagy "Ő". Akit minden ember keres. 

De tévedni emberi dolog. 

És én tévedtem.

Na jó. Nem bírom tovább. Cselekednem kell.

Becsukom a szemem, de változatlanul megyek tovább. Az állatok felét érzékelem. Gondolom a másik fele anyáék kiszabadításán fáradozik. Hátranézek Austinra. Nagyon el van foglalva a zombik irányításával és a keresésemmel. Fel sem tűnne neki egy kis zaj. 

Próbaképpen köhintek egy aprót. Válaszképp az "élőhalottak" egyenletes lábdobogását hallom.

-Kgrrrgh..khöm..khrggg. -kicsit hangosabban és hosszabban próbálkozom.

Megvakarja a füle tövét, majd sóhajt. Nagyon meg lehet terhelve.

Nyelek egy nagyot, és füttyentek. Erre viszont felkapja a fejét. A menetelő embersereg megtorpan, de csak egy pillanatra.

-Melyik hülye füttyentett? Ezzel magunkra vonjuk a lány figyelmét! -lemondóan sóhajt és újra lehunyja a szemét- Barmok...

Elnyomok egy gúnyos mosolyt és én is becsukom a szemem. Missy röpül felém. Semmire se mennék nélküle.

Mintha egy kő esett le volna a szívemről. Ha még van szívem és nem tört darabokra. 

Egy ideig még türelmesen lépkedek a zombik által megadott ritmusra, Mist várva. 

Ekkor apró fuvvallatot érzek a nyakamnál, és pár másodperccel később egy jégmadár ül a vállamon.

Mindent tudsz, vagy el kell magyaráznom?

Most őszintén, Mis. Szerinted miért csatlakoztam egy csapat élőhalotthoz?

Jól, van meggyőztél. Akkor miért hívtál?

Azt még elfelejtettem megemlíteni, hogy ezek az emberek körülöttem engem keresnek. És elvileg ha megtalálnak, megölnek. 

Egy másodpercre Missy hátranézett, és csak ekkor vette észre Austint.

Látom, komoly a helyzet...

Jól látod. El tudod terelni a figyelmét? De elég csak Austinnak, az emberek érzéketlenek.

Rendben, megpróbálom. Elintézel neki egy magánzárkát?

Elégedett mosolyomból Mis könnyen rájött, hogy ezzel még szívességet is tesz nekem. Felröppent, én meg elkezdtem koncentrálni. 

Apró mozdulatsor a kezemmel, és Austin faketrecben találja magát. Egyből "felébred". Amint felfogja, mi történt körülötte, én már szélsebesen futok. Hallom a távoli hangfoszlányokat -Missy dühös csivitelését, Austin parancsosztogatását és káromkodását- , de nem állok meg. Az egyenlő lenne az öngyilkossággal.

Felerősödnek az érzékszerveim a testembe jutó adrenalinnak köszönhetően, és egyre gyorsabban száguldok. 

Hova menjek? Hol nem jutna eszébe Austinnak keresni engem? 

Ha a házunkba megyek, az még közel van a tisztáshoz, így könnyen észrevesz.

Megvan! A palota. Úgyis oda akarnak menni megölni a királyt -hiába erőlködöm, még most sem tudom apának nevezni őt- . Segíteni fogok neki. 

Irányt váltok, s egy hirtelen ötlettől vezérelve lehunyom a szemem, és ideparancsolok egy hím szarvast. Mikor felnézek, egy igen megtermett, izmos példányt látok magam előtt. A szőre mint az aranyló napfény. Büszke tartása megigéz, mégis kétkedve kapaszkodok fel erős hátára. Átlendítem a lábam és megpaskolom a nyakát. Agancsa szerteágazó, de rövid, így megállapítom hogy nem túl idős.

Lehet, hogy nem kéne, de elkezdek beszélni hozzá.

Szia! Megtennéd, hogy elviszel a királyi palotába?

Pár perc eltelte után nem kis csodálkozásomra megszólal.

Ki vagy te? És miért akarod, hogy odavigyelek? -hangja kissé rémült, mert megremeg.

Rosette Pole a nevem. És azért kérlek, hogy odavigyél, mert elárultak a barátaim és meg akarják támadni a kastélyt. Én pedig szeretném ezt megakadályozni. 

Hát, akkor a világ legjobb szarvasát választottad erre a feladatra! -megfordul, s látom hogy vigyorog. Már ha egy szarvas tud vigyorogni.

Elnevetem magam. A szarvas vidáman felszökken, és rájövök, hogy már nem én irányítom. Segít nekem.

Akkor mesélj el mindent magadról, kedves Rosé. 

Még senki sem talált ki nekem ilyen becenevet! -nevetek, és úgy érzem, ez a szarvas lesz a legjobb barátom.

Most miért? A Rosette olyan egyhangú. Mesélj, Rossi!

Rájövök, hogy úgysem fogja feladni a becézgetést. 

Mosolyogva elkezdem magyarázni az életemet egy szarvasnak, akinek még a nevét se tudom. 

13. rész - feladatok

Gondolkozom. Az agyamban szélsebesen pörögnek a fogaskerekek. Eszembe jut egy ötlet, majd elvetem. És ez így folytatódik tovább. 

Annyira viszont sikerült rájönnöm, hogy a szüleimet elrabolták. De vajon ki? És miért? Hová fussak utánuk? Bevillan valami: hiszen én nem vagyok átlagos ember! 

Lecsukom a szemem. Látom a házat, a kertet és a tavat. Kitűzöm magam elé a célt: anya, apa, Missy. Az elrejtett tisztáson mozgolódást érzek. Felpattan a szemem és elkezdek rohanni. Kettesével veszem a lépcsőfokokat, a végén nagy dobbanással leugrok. Kifelé menet nem jut eszembe, hogy be kéne csukni az ajtót, csak futok, amilyen gyorsan még életemben nem futottam. Elérem a tisztás szélét, ahol hirtelen meghátrálok, nehogy nagy zajt csapjak.

Újra feltérképezem a helyet, de most élesebben látok, mivel közelebb tartózkodom a célhoz. Urchin beszél. Jobban mondva beszédet tart. És ahogy érzékelem, az ott lévő kb. ötven embernek igen csak tetszik. A manó mellett Austin áll. A szüleim nincsenek a helyszínen. 

Még mielőtt kinyitnám a szemem, megvizsgálom a tisztást az állatok szempontjából. A nagy csoport ember körül -úgy, hogy ne látszódjanak- gyűrűben állnak a kisebb állatok: nyulak, ürgék, mosómedvék és rókák. Mögöttük a nagyobb élőlények állomásoznak: medvék, farkasok és vadlovak. A fákon pedig az erdő minden madara mozgolódik. A legmagasabb fán Missy ad utasításokat.

Kinyitom a szemem és közelebb lopódzok ahhoz a tölgyhöz. Hegyezem a fülem, hátha meghallok valamit az állatok megbeszéléséből.

....és akkor a nagy állatok, igen, ti medve, arra a két emberre támadtok, akik a kunyhó előtt állnak. És ne feledjétek, senki nem halhat meg, és szigorúan tilos -néz a ragadozókra- velük teletömni a pocakotokat. 

Itt egy csalódott morgás hallatszott a farkasok felől, majd Mis bólintott és folytatta:

Mi, a madarak felével a házikóban tartózkodó házaspárt szabadítjuk ki, a többiek pedig a kint állókat tartóztatják fel. Nagyon fontos, hogy senkit sem szabad hagynunk elfutni. Ha sikerül az akció, beszélek Vele -jelentősen elmosolyodott- , aki jelentést ad a királynak az itt történtekről és biztos vagyok benne, hogy Wayne király támogatni fogja a túszok börtönbe szállítását.

Az állatok ujjongtak, ki-ki a maga módján.

Szóval anyáék a manó kunyhójában raboskodnak... 

De mi történik itt? Az állatok támadni fognak a tisztáson álló emberekre. De ők mit tettek, hogy ezt érdemlik? Tudom, hogy anyáék megkötözve ülnek a házikóban. Biztos azok az emberek rabolták el őket és Austin meg a manó csak segíteni akar rajtuk...

Elhúzódom a fától és közelebb megyek a tisztáshoz. Urchin még mindig szónokol.

-Szóval ismételjük el még egyszer, hátha az a csökevény agyatok még mindig nem fogta fel.

-Ti minket -mutat magára és Austinra- szolgáltok, másnak egyetlen parancsára sem engedelmeskedtek. 

A jelenlévők üveges szemmel bólintottak. Egyszerre!

-Rendben. Mi a feladatotok?

Az emberek úgy beszéltek, mintha egy jól bemagolt verset mondanának fel.

-Betörünk a királyi palotába, ott elraboljuk a királyt és a lányát, a cselédeket magunk mellé állítjuk. Azután visszatérünk a hadiszállásra...

-És súgja valaki a fülembe, hol van a hadiszállás?

A tömegből előlépett egy idős bácsi és Urchinhoz hajolt. Szája némán mozgott. 

-Ügyes vagy, bátyám. Most áruld el a többieknek is. 

A bácsi visszacammog a helyére és halkan sutyorog a többiekkel. Hiába hegyezem a fülem, csak egy szót sikerül elkapnom: vízesés.

A zúgolódás kezd a tetőfokára hágni, így Urchin kelletlenül elfordul Austintól, akivel eddig beszélgetett, és ráordít az egybegyűltekre.

-CSÖND LEGYEN MÁR, AZ ISTENIT! -nyakán kidagadnak az erek.

Ekkor abbamarad a mormogás és túl nagy lesz a csönd. Austin lehunyja a szemét. A francba. Nem mozdulhatok. Úgy kevésbé vesz majd észre. Észrevett, mert kipattan a szeme és Urchint szólítgatja, aki éppen elkezdte folytatni a beszédét. 

Ekkor támad egy ötletem. Sietve, de ugyanakkor halkan befutok az emberek közé.

Mire Austinnak sikerül Urchin figyelmét magára vonnia, én már teljes biztonságban vagyok.

-Mi van Austin? -néz a manó villogó szemmel a tanáromra.

-Itt van, főnök.

-Ellenőrizd még egyszer!

Austin behunyja a szemét és összpontosít. 

-Most nem látom. Elmenekült. Okos lány.

-Úgy látszik, fogócskázni akar. Hölgyeim és uraim, utolsó feladat? 

-Megölni Ursula lányát.

12. rész - eltünés

Missy!! Te mióta tudsz beszélni?
Mindig is tudtam. Csak te sosem kérted, hogy beszéljek.

És mégis hogy érted azt, hogy a manó jelenléte zavart?
Egyszerűen úgy éreztem, hogy nem volna szabad a közelében megszólalnom. Nekem ő nagyon nem szimpatikus...
Attól még megszólalhattál volna!
Minek, gazdám?
Ahj Mis, légyszíves hagyd ezt a gazdámozást! Annak, hogy Urchin is tudja, megértem az állatok beszédét.
Nekem van egy rossz előérzetem azzal a töppszlivel kapcsolatban. Kérlek, ne áruld el neki, hogy tudsz az állatokkal beszélni. Az a legnagyobb értékű képességed. Ha megtudják, ők is meg szeretnék szerezni maguknak. Úgy, mint Ursulánál. 
De ők nem lennének képesek ilyesmire!
Bizonyíték?
Na jó. Nem mondom el. 
Köszönöm. A későbbiekben még megpróbál téged tesztelni a töppszli sok más állattal is, azokkal is szót fogsz érteni, de amikor a manó megkérdezi, hogy hallottad-e őket, mondd azt, hogy nem.
Rendben.. Remélem nem lesz igazad a rossz előérzettel kapcsolatban.
Általában nem szoktam tévedni.

Sóhajtva intettem a fejemmel, majd próbáltam mindent felemészteni, amint az imént hallottam.         Missy egyszerűen csak nem bírja a manókat. Behuppantam az ágyamba, jól bevackolva minden csupasz bőrt a testemen.
Jó éjt, gazdám!
Még egyszer utoljára Missy lelkére kötöttem, hogy hívjon csak Rosenak, aztán már durmoltam is.

***

 Reggel az a csirkefogó jégmadár ébresztett. Direkt úgy csináltam, mintha meg sem hallottam volna követelőző csipogását, lehunytam a szemem és feltérképeztem Mis helyzetét. Az ágyam támláján billeg, ami (nagy szerencsémre) fából van. Mélyet lélegzek, hogy érezzem az öreg fűzfából készült ágykeretet. Még sosem próbáltam fekve idomítani, de próba szerencse alapon, úgy téve, mintha a másik oldalamra fordulnék, mozdulatokat végzek a takaró alatt. Ekkor ijedt (és feltűnően magas) sípolásszerű hangot hallok, majd csönd lesz. Felülök a matracon és az elém táruló látványtól visszanyelem a nevetést. Missy belenőtt az ágytámlámba. Szó szerint. Minden oldalról indák vették körül, úgy nézett ki, mint egy ketrec. Mis pedig elég furcsa pózban ragadt meg benne. 

Gazdám, remélem ki tudsz szedni innen.

Az attól függ, Mis.

Mitől?

Hogy tovább gazdámozol-e.

Ez esetben: Rosette.

Neeem! Missy, mégis hová gondolsz? Csak simán Rose!

Rendben,"Rose". De örülnék neki, ha elengednél, mert olyan testrészeim is kezdenek fájni, amikről azt hittem, nem is léteznek.

Kacagtam egy sort, majd lassan kifújtam a levegőt és újabb mozdulatokat végeztem. Fél másodperccel később az ágytámlám és Mis is jobb állapotba került. Egy ideig még bosszúsan huzigálta tincseimet, de aztán mikor megfenyegettem egy újabb indatámadással, jobb belátásra tért és békén hagyott.

A lépcsőn leballagva anyába botlottam. 

-Jó reggelt kicsim! Nagyon aktívnak tűnsz ma! -dörzsölgette a szemét.

-Neked is anya! Majd én megcsinálom a reggelit, feküdj csak vissza. -anyu hálásan mosolyogva visszacammog a szobájába.

Magamban dúdolva egy dalt, előveszek egy edényt és a tűz fölé tartom. Míg a víz forr, kiemelem a polcról a házi teafüvet, amit még tavasszal szedtünk. Élvezettel beleszagolok, hogy újra érezzem a mező illatát. Az edényt leveszem a tűzről és tealeveleket teszek bele egy szűrőn keresztül. Amíg lejár a három perc, előveszek diót, megőrölöm, aztán a friss tésztára szórom. Tudom, hogy anya le fog szúrni a reggelire dióstészta miatt, de nem érdekel. Egyszerűen imádom azt a tésztát. Megszórom még egy kis porcukorral, majd visszatérek a teához. A forró vizet szépen megfogta a tealevelek színe. Bögréket teszek az asztalra, hogy a szüleim majd ki tudják tölteni maguknak a megfelelő adagot. Megtérítek, majd amikor még mindig nincs semmi mozgolódás a fenti szobában, felmegyek a lépcsőn és halkan benyitok. A vastag takaró két helyen domborodik ki. Úgy látszik hosszú napjuk volt-állapítom meg magamban, aztán szép lassan kihátrálok. Visszamegyek a szobámba, de Missyt sehol se találom. Pedig mindig itt szokott lenni reggel... A reggelijét ki nem hagyná. Valami nem tetszik nekem.

Lehunyom a szemem, keresem Mist. Az erdőben van és távolodik. Álljunk csak meg egy percre!

Kipattan a szemem, szélsebesen kitépem az ajtót, és lerántom az ágyról a takarót. 

Az ágyon két párna.